Puskár Béla, Thaywondo nagymester és stílusalapító

1987-ban Judo-val és Jiu-Jitsu-val kezdtem el foglalkozni.

1979-ben a Budapest-i Honvédban lettem ökölvívó.

3 hónappal később, sok fiatallal együtt, engem is lázba hozott a Bruce Lee filmek varázsa. Már ekkor elhatároztam, hogy én is olyan szeretnék lenni, mint Ő. De ma már tudom, hogy két egyforma ember nincs, de hasonló gondolkodású, filozófiájú lehet.

1979-ben az ökölvívás mellett Shotokan karatét gyakoroltam egy régi barátommal Virág Ferenccel. Aztán jöttek a különböző stílusok: Taek-won-do, Pitkunen-do (mai Thai boksz) Jet kune do sport karate (Kick boksz). Így telt el 8 év. Közben valamiért sehogy nem volt jó nekem egy stílus sem. S, hogy miért? Az egyikben nem lehetett a fejet támadni, a másikban meg kellett állítani az ütést volt, ahol nem volt combrúgás, dobás, volt ahol csak a versenyzés volt a cél.

Azt hiszem, ezek az indokok késztettek arra, hogy összeállítok egy olyan stílust, amiben nincsenek szabályok, nincs időhöz kötve a küzdelem, mert ha valaki tudja, hogy 5X3 perc a küzdelem ideje, erre készül fel, de ez nem a valóság.

1987-89-ig végre elkészült a számomra megfelelő harcmodor, s ekkora már 10 év küzdősport volt a hátam mögött, rengeteg edzésmunkával, izzadsággal, fájdalommal, kínnal. Vannak jó és rossz periódusok, és ezeket kell legyőzni. 1000 ember közül, jó, ha 1-2 az, aki az utat nem adja fel – és itt nem csak a fekete öv elérésére gondolok-, hanem tovább, a mindhalálig tartó edzésekre, a sport szeretetére. Negatív példa erre, hogy általában sok sportban, ha abbahagyják a versenyzést, teljesen leállnak az edzésekkel, elhíznak.

És itt a lényege a harcművészeteknek, hogy nem a versenyzés a cél, az csak egy eszköz, hogy megismerd és lemérhesd a tudásod másokkal szemben.

(Mint egy ugródeszka, eltörik, vagy nem.)